Józsa János - Állomás

Állomás

Gyermekkorom óta szeretem az állomásokat. Az örökös indulás és érkezés, az átszállás és várakozás helyszínei. Ilyenekből akad életünkben is elég, de az állomás mégis más, hiszen soha nem hagy cserben. Mindig biztos lehetsz abban, hogy befut majd a vonat, amellyel megérkezel, vagy amelyikkel épp elutazhatsz, meghozhatja szerettedet, vagy épp elviszi. A búcsúk, az újrakezdések, a töprengések, a fiatalkori lendületek, a kirándulások, a nyirkos éjszakák és friss hajnalok helyszínei. A fényes síneken sikló vagonok, a zakatoló, meg-megugró kerekek, az éles mozdonyok világa ez, melyben a ritmusok és dallamok vonatfüttyökben és éles fékekben ébresztik fel az ábrándozó utast.

Most nyár van, meleg. A négyes peron kék műanyag székei az árnyékban is szinte forróak. Nézem a köveket, melyek a sínek között olajfoltosan, szennyesen, de mégis tarkán és rendezetten fekszenek. A hátamnál egy vonat szikrázva ereszti le csápjait, majd fúj egy nagyot. Fél négy. Júliusban ez még a nap közepét jelenti, nem maradtál le semmiről, ha most érkezel, ha pedig indulni készülsz, szép utazásnak nézel elébe. Ma mindenképp, hiszen esőt már rég nem láttunk - egy ideig nem is fogunk -, a levegő száraz, szinte perzselő. De nem zavar, jól esik... Ilyenkor érdemes élni. Még ha néha tikkasztó is a nyár, de mégis, éppen ezért. Az erekben friss vér csorog, reggelenként tiszta a levegő, este pedig ígérettel teli. És az aszfalt illata a városokban, a délutáni forgatag, a séták, az ötletek, a nyugtalan próbálkozások mind életre hívnak.

Most, és ebben az időben, egy állomásnál nincs is jobb alkalom a gondolatokba merülésre, a nézelődésre, az álmokra. Eszembe jutnak fiatal utazásaim, a tavaszi-nyári kirándulások, amikor csapatostól leptünk el egy-egy fülkét, kiengedtük a fejünket az ablakon és élveztük, ahogy a szél belekap a hajunkba, végigsimítja az arcunkat, bebújik az ingünk alá és felfrissíti, megmossa izzadt tekintetünk. Sokszor nem is az uticél volt a fontos, hanem az, hogy megyünk, útközben vagyunk, tartunk valahová. Együtt utaztunk, közös volt az utunk, ahogy az álmaink, vágyaink is, egy fülkébe sütött be a nap, együtt érkeztünk meg bárhova is. Ha egyedül utaztam, reméltem, hogy bejön valaki a fülkébe, akivel jól el lehet beszélgetni, amíg valamelyikünk le nem száll. A rohanásba, az elmosódott tájakba, a megannyi arcba, házba, sorsba bármit bele lehetett képzelni: „Ó, bárcsak! Úgy még lehet?”. Nem volt sohasem korán, nem lett sohasem későn. A fülkék tágasak, a folyosók hosszúak, az ablakok nyithatóak voltak. Végigsétálhattam, és közben siettettem, vagy lassítottam saját előrehaladásomat. Az állomásokon, ha hosszabban álltunk, földet érhetett a lábam, és anélkül, hogy eltávolodtam volna a vonattól, végigsétáltam két-három vagonnyit, csak, hogy érezzem jobban a helyet, ahol éppen vagyok.

Most is egy állomáson várakozom. Egyetemi éveim tágas pályaudvarának folyton mozgó forgatagában ülök a szigetemen. Ismerős zene hallatszik messzebbről, valaki rádiót hallgat. Milyen érdekes, néha, akár egy kellemes zene hallatára úgy érezzük, fiatalabbak, erősebbek lettünk, úgy gondoljuk nincs semmi veszve és kezünkben a sorsunk… A zene megfiatalíthat, erőt, lendületet adhat, erősíthet bennünk egy aktuális érzést, vagy feléleszt egy régit. Nem messze, pár paddal arrébb gyerek játszik a porban kis kék ruhácskában, nagy, széles kalappal a fején. Az anyja épp üdítőt vásárolna, így elfordult egy pillanatra, a kislány pedig talált valamit a földön, valami csillogót. Talán egy elejtett pénzérme, vagy egy söröskupak. Emlékszem, sokszor tettük a sínekre az aprópénzt, hogy az érkező vonat szinte felismerhetetlenségig kilapítsa. Csak letettük és izgalommal vártuk, hogy meghalljuk, majd meglássuk, ahogy feltűnik a horizonton, esetleg a fák és épületek mögül bekanyarodva a mozdony hosszú vagonsorával. Ha tehervonat jött, az még jobb volt, hisz még hosszabban, újra és újra ráment az érmére, amelyből aztán kilyukasztva kulcstartódíszt készítettünk, vagy madzagra fűzve a nyakba került-persze csakis a kulcs mellé.

Gyakran elszöktünk a szülők tekintete elől a szomszéd gyerekekkel. Ahogy akkoriban mindenki, mi is csapatot alakítottunk öten-hatan és elindultunk a végtelenbe. A lakónegyedből hamar kiértünk, hiszen a város szélén még épülőben volt. Mellette elhagyott gyárépület, mezőgazdasági területek, raktárak, házak, gyümölcsösök, minden, amit érdemes megvizsgálni és felfedezni. Elszaladni a búzamezőn, elbújni a hűvös gyárcsarnokban, vagy éppen kisétálni az állomás mellé vonatokat nézni, mindig jó szórakozás volt. Estig csatangoltunk, amikor pedig hazaértünk, megkaptuk a magunkét. De nem bántunk semmit. Az élmények, a felfedezés erős emléket hagytak bennünk.

Egy egyetemista korú lány érkezett az ötös peron elejére. Könnyű ing, farmer nadrág, a nyárhoz és az utazáshoz egyaránt alkalmazkodott. Valószínűleg gyalog jött végig otthonról, mert eléggé fáradtnak tűnik. Izzadt homlokát papír zsebkendőbe törli majd hosszan iszik. Arcán nem látni a készülődés, a hazautazás örömének vonásait. Helyettük tanácstalanság, töprengés, szomorúság látszik. Mintha lakásában, vagy albérletében hagyott volna valamit, amely nem hagyja nyugodni. Vagy egyszerűen sajnálja, hogy indulnia kell, sajnálja, hogy vége, itt a szünet és a barátok mind eltűnnek épp most, amikor lenne idő együtt lenni. Milyen értelmetlenül lett kialakítva ez a rendszer... A tanév alatt végig leköti, a vakációval pedig hirtelen szétereszti őket.

Talán nem is valamit, hanem valakit hagyott itt. Összepakolt, csomagjai mellette, igazából nem is akar menni sehová. De már nem is fordulhat vissza. Legszívesebben örökre itt maradna az állomáson. Tekintetét végigvezeti az embereken, hátha találkozik valakivel, egy ismerőssel, akivel legalább átbeszélhetné a nemrég történteket és ezzel is meghosszabbíthatná azt a jót, amit most itt kell hagynia. De nincs senki, akit ismerne, vagy meg merne szólítani. Egykedvűen ül le.

Éles, vékony, szinte visító remegés a kábelekben és a levegőben. Az állomásra még nem fordult be, de már közeledik a vonatunk. A lány megfordul, mégis a négyes peronra fut be az ő vonata is. Már a sínek is izgatottan remegnek, látjuk s vonatot is. A forró kövekről felszálló levegőben délibábszerűen hullámzik a fényes, fémes szürke mozdony. Robaja egyre hangosabb, majd a fékek fülsiketítő visításával besiklik a vágányra. Ilyenkor mindenki megrohamozza a lépcsőket, hogy ülőhelyet kapjon és legyen, hova a csomagjait letegye, de én nem sietek. Ilyen melegben már csak a vonatban lesz nehezebb, ahol a pára, az emberek izzadtsága és a légmozgás hiánya biztosan fullasztó lesz.

Mégsem leszünk olyan sokan. A befutott vonattal alig érkeztek és alig mennek tovább. Csak az állomáson várakozók voltak szokás szerint türelmetlenek, hogy feltülekedjenek. A jegyem a hatos vagon negyvenötös helyére szól, elindulok. A lány, akit meglestem ugyanabba a fülkébe lép be. Az átellenes sarokban foglalok helyet. Nem fogom leszólítani, nem fogok beszélgetést kezdeményezni, hogy megismerjem. Egyszerűen annak a tudata, hogy egy fülkében vagyunk, hogy szerepelhet a képmezőben, amit az út során nézni fogok – bárhol szálljon is le –, kellemes érzés.

Hallgatunk, ahogy a vonat elindul az állomásról. A lány bekapcsolja zenelejátszóját, felteszi fülhallgatóját – kizárta a beszélgetés lehetőségét. Az ablak résnyire lehúzva, éppen annyira, hogy a kellemes, langyos, sőt hűsítő szellők behatoljanak életterünkbe, nincs huzat. A lány az ablaknál ül, én az ajtó mellett. Ahogy nézi a tájat, a nyári már sárguló napfény által megvilágított mezők, erdők, távoli templomok, házak, folyók, virágok, sziklák, hegyek, és a felhős ég visszaverődő fényei új életet kapnak arcán. Lehunyja szemét, élvezi a hangokat, a színeket, a zenét, amit hallgat, a szabadságot, amit a mozgásban levés, a vonatrobogás érzése ad.

Az idillt a kalauz töri meg. Jegyemet hosszabban nézi, unott, mocskos arcán nem jelenik meg semmilyen indulat, visszaadja a jegyeket, behúzza az ajtót. Már, akár aludhatok is. Néha a lányra pillantok még, s lecsukom szemem.

De jó is utazni! Sokszor éreztem már én is, hogy nem is a megérkezés a cél, hanem a pillanat, az érzés, melyen átszalad egy vonat. A napfény most a folyosó felől tör be és játszik arcomon, szemhéjaimon: piros, narancs, sárga, fehér, piros. Sokan ülhettek már a helyemen. Mennyi gondolat, töprengés, öröm, álom köthető már ehhez az üléshez, melynek barna huzatján a golyóstoll-bejegyzések, a karcolások nyomot hagytak már. És a vonat, amely annyi életet visz, és a sínek, amelyek annyi sorsot cipeltek már... Lényünk feloldódik ebben az együttesben, sokak vágyában, álmában, sorsában. A robogó vagonunk ablakai előtt összemosódó zöld fák, cserjék színébe oldódunk, a meleg, olajos kövek lágyan fogadnak, a sín röpít tovább. Kis állomások vasutasai intenek, mezei munkások köszönnek, gyerekek bámulnak meg. Röpülünk térben és időben.

A vonat fütyül, majd lassít. Érkezünk valahova. Szemeim kinyitva és az ablakon kinézve látom már, ez az az állomás, ahol a másik vonatot bevárjuk, sokáig fogunk állni. Hosszú fék, majd döccenő, ütköznek a vagonok, megálltunk. Csend van. Az állomáson alig vannak. Csak páran állnak az árnyékban, a bódénál és a menetrend-táblánál. Az egyik szomszédos fülkéből énekszó hallatszik át, fiatalok életigenlő dalokat énekelnek. Páran megindulnak, nyüzsgés a folyosón, leszállnak dohányozni. A lány alszik. Én is úgy döntök, leszállok, járok egyet. Kihúzom a fülke ajtaját, végigmegyek a folyosón – egyre melegebb a levegő – majd az ajtóhoz lépek. Megfogom a forró vasat, lépek kettőt és már talajt ér a lábam. Tompán koppan a cipőm a poros, de égő betonon. A vonat mellett főtt olajszag, átható, fekete. Arrébb lépek. A sínek között színes virágzatokban dicsekvő özönnövények ringatóznak, a távolban nyírfák. Jó pihentetni a tekintetem rajtuk, ahogy csillognak a fényben. Közelebb mennék az állomáshoz, megmosakodnék a csobogó vizében, de távolról hallom a közeledő vonat hangját – vissza kell fordulnom. Útitársaim is elpöckölik a cigarettát, felszállunk. A lány még midig alszik. A mellettünk elrobogó sebesvonat zaja ébreszti meg, miközben épp visszaülök. Az óráját nézi, majd a helységnévtáblát. Indulunk tovább.

Annyi sok és sokféle emberrel találkoztam már vonatútjaim során... Összekerülünk egy fülkébe, először csak fürkésszük egymást, nézzük a kinti tájat, majd valaki kérdez és aztán már nem akarja abbahagyni. Kérdés kérdést követ, illemből én is kérdezek, és kialakul egy beszélgetés. Lassan megismerkedünk és eldöntjük, mennyit osztunk meg magunkból. Többnyire a beszélgetések általános és aktuális témákról szóltak, de előfordulnak mély, szomorú történetek is. „Ne haragudjon, nem is ismerem!”. Hát, igen. De mennyire rendben is van ez így... „Bizonyára soha az életben nem fogunk már találkozni, nyíltan beszélhetünk.” És így is lett. Nem találkoztam többé velük. Titkuk, álmuk, fájdalmuk ott maradt abban a vonatban, amely eltűnt a semmiben.

Valószínűleg így lesz most is. Azzal a különbséggel, hogy most még a beszélgetés is elmarad. Úgy tűnik ki az életemből ez a lány, hogy igazából meg sem ismertem. Nemsokára elválunk és az emléke is eltűnik. Csak a részletekre emlékszem majd: „igen, a ruhája olyan volt, a haját pedig úgy fújta a szél”... Amit látni tud a szem, hallani a fül, érezni az orr, amit le tud kódolni az agy. Ha még a képe meg is maradna, a lényét már nem adná vissza. Kódokban és képekben nem lehet érezni egy embert. De van egy összetettebb érzékelés is, ami többet rögzít, többet raktároz el valakiről - igaz, nem képekben és hangokban.

Valóban mindenki tökéletes és megismételhetetlen. De mindenki egyedül van. Ezért folyamatosan törekszik a másik megismerésére, befogadására és megőrzésére, de képtelen rá. Egyre többeket akarunk átölelni, de örökre senkit nem tudunk. Ezt talán nem is tudjuk megérteni. Ha pedig mégis képesek lennénk rá, attól kezdve nem lenne értelme az életünknek. Mert az értelem csak a másik akarásában van. Ami magam vagyok, csak általa vagyok, egedül semmit nem érek. Ezért keresek más tekinteteket: akarom, hogy meglássam őt, ő meglásson engem, és én saját magam az ő tekintetében.

De ő nem néz rám. Lassan már a Nap is itt hagy minket, a betörő sugarak sárgák, narancs-vörösek, ahogy a vonat kartonburkolatára esnek. A vagonban csend van. Kimegyek, a folyosó üres, a végén csapkodja az ajtót a huzat és a lendület. Ahogy végigsétálok, már bizony sok üres fülkét találok. Alig maradtunk már páran... Visszamegyek, a lány behunyt szemmel ül, hátradőlve az ülésen. Arcát megvilágítja a fény, a haja ragyog.

A legszebb naplementéket mindig vonatból láttam. A végtelen táj ilyenkor még vonzóbb, ahogy egybeolvad a vöröslő éggel. A felhők fátyolszerűek, a Naphoz érnek, majd átúsznak. Ahogy robog a vonat, a dombok, erdők el-eltakarják, már-már azt hinnénk, hogy vége, eltűnt a Nap és vele együtt a látvány, az érzés, de újra előtűnik.

Minden reggel egy kicsit újra megszületünk és minden este egy kicsit meghalunk. El kell búcsúznunk a teendőktől, a kincseinktől, le kell tennünk a játékainkat, el kell engednünk mindent. Ahogy a Nap eltűnik, tudjuk, közel a napunk vége. A lány is leszálláshoz készül. Leveszi csomagját és az ajtóhoz közeledik. A vonat lassul, a lány rám néz, de nem köszön, kimegy. Egy ideig őrzöm még a pillanatot. Ahogy leszáll a vagonból, követem tekintetemmel, majd eltűnik. A vonat megy tovább, én kicsit ott maradtam. Az egyedüllét most még nehezebb, hiszen, míg jelen volt, addig a megszólítás, megismerés lehetősége is megvolt, most viszont már eltűnt. Közben be is sötétedett, a tiszta égen csillagok világítanak. Jól esik a beáramló friss levegő, az estére lehűlt, illatos lég...

Már nem gondolok semmire. Tompa semmi maradt a fülkében. Csak suhanok, a vonat néha fütyül, robog, rohan. Talán én vagyok az utolsó a vonaton, talán nincs is vonat, talán nem is volt lány. 

Józsa János

Forrás: http://jozsajanos.blogspot.ro/2012/03/allomas.html