Sabo Oszkár - Hét perc

Hét perc

            Még hét perc és leváltanak… Egyhangúan nézem a havazást az őrbódéból. A telefon csengése zavarja meg merengésem. Felveszem, benne értelmetlen halandzsa, kiabálás, káromkodás. A parancs, hogy hagyjak minden járművet szabadon távozni a bázisról. Meghibásodás történt, és evakuálják a nélkülözhető személyzetet. Alighogy leteszem a kagylót, a havas úton a fák mögül egy távoli teherautó lámpái fénylenek. Felnyitom a sorompót, de nincs alkalmam leereszteni, mert újabb teherautó jön, nyomában egy jeeppel. Megáll… Egy ismerősöm szól ki az ablakon, hogy üljek be, mert elvisznek. Én a parancsmegtagadás büntetésére hivatkozva ellenkezem, nem akarom elhagyni az őrhelyem, de ő erőszakkal betuszkol a járműbe, és elindulunk. A kérdéseimre, nem kapok választ. Mindenki zaklatott, és kiabál. Nem értek semmit, de érzem valami nincs rendben. Egyre gyorsabban haladunk.

            Az órámra nézek, mindjárt hajnali négy, és én nem vagyok a helyemen… Kiérünk a fenyvesből egy tisztásra, ahonnan messze el lehet látni. Olyan békésnek tűnik minden, mélyen alszik a világ, s a mesterséges izzók, mint valami óriás Szentjánosbogarak borítják el fénnyel a bázist. Nyomunkba ér egy másik autó. Gyorsítunk, nem hagyjuk, hogy elénk kerüljön. Baj van. De nem tud tudatosulni a gondolat, mert a hátunknál egy óriási fény izzik fel tíz nap erejével. Hunyorítva nézek hátra, de a vakító fényben semmit sem látok. Belerohanunk egy árokba, a testem az ablakon át egy havas buckán landol. A hidegben nem érzem a fájdalmat, de pillanatok alatt ér el hozzánk a lökéshullám s a forróság. Az izmaim összerándulnak, s az agyam egy utazásra visz, a vég előtti század másodperben. Az életemre gondolok és a hibáimra. Főleg azokra, miket nem követtem el. Egy lány képe sejlik fel, aki tetszik, de nem voltam képes elmondani neki. Virággal vártam egy mezőn, vagy egy fa hűvös árnyékában fedeztük fel egymást. Csók, ölelés, érintés… Haboztam, de már késő. Elöntenek a vágyak, midőn a lassú égés szénné formál. Bánom a sok elszalasztott percet, a ki nem mondott szavakat, a meg nem élt élményeket. Bevillannak gyerekkori csínytevések, miket sosem bántam meg, s álmok, miket nem mertem álmodni jövőről, beteljesülésről, életcélról. Nem marad már semmi. Amint a tél hidege foszlik a forróságtól, úgy merülök én is a szürke sejtek feledésébe… 

Sabo Oszkár