"A
Nap lenyugvó sugarai impresszionista képpé festették a tájat. A láthatár
peremén egy erdő körvonalai sejlettek fel, élőn, enyhén hullámozva az
esti szellő simogatásában. A béke szigete… talán. Nem messze a tenger
morajlott mélyen, ezer éves titkokat osztva meg a figyelőnek, a
gyönyörködőnek. A hátát borzongató szellő szárnyán sirályok kiáltották
világgá az élet dicséretét. Minden oly kihaltnak tűnt és mégis oly elevennek.
Érdekes. Az élet jól megvan ember nélkül is…
Haladt. Lassan, de kitartóan, mindig csak előre, maga sem tudta merre. Kopott csizmáit finom por festette szürkére, kopott lelkét sötét gondolatok árnyékolták. Szemében halódó fény, halvány csillogása fájó emlékek miatt elapadt könnyekről tanúskodott. Arcán régi, őszinte mosolyok alig-derengése, ívelt ajkai még megőriztek valamit lágyságukból, csókra teremtettségükből. Izzadt homlokán sötét árnyékok futottak végig az időmarta ráncokban. Az Országút pedig lassan kikopott lábai alól. Vagy ő kopott el Az Országút fölött…
Nem az élet szól rólunk. Mi szólunk az életről…
Aztán valami megváltozott. A lebukó Nap utolsó sugarai finom csókot leheltek arcára, féltőn, óvón, gondoskodón, szeretettel, ahogyan csak egy tiszta lelkű asszony képes. A szellő lágyan simogatta, dédelgette, simítgatta a homlokán futó árkokat. A tenger valami nagy titkot próbált megosztani lomhán, mély, altató hangon. Az egyre közeledő erdő illata rég elfelejtett érzéseket próbált ébresztgetni, madarai esti énekükben a mát köszöntötték és a holnapot éltették. Megtorpant. Mintha most ébredt volna százados, nyugtalan álmokból. Kihúzta magát, csillogó, ámuló szemmel nézett körül, talán először csodálkozva rá a világra. Lassan kisimultak ráncai, szinte eltűntek, az árnyékot furcsa ragyogás zavarta messzire. Ajkai megrándultak és mosolyra húzódtak. Csodás fájdalom hasította ketté egész lényét beburkoló sötét bábját…
Élek. És itthon vagyok. Itt élek és az élet értem van. És…
És boldog volt. Igazán. Végre. Egyszer.
Ez így tökéletes…"
Érdekes. Az élet jól megvan ember nélkül is…
Haladt. Lassan, de kitartóan, mindig csak előre, maga sem tudta merre. Kopott csizmáit finom por festette szürkére, kopott lelkét sötét gondolatok árnyékolták. Szemében halódó fény, halvány csillogása fájó emlékek miatt elapadt könnyekről tanúskodott. Arcán régi, őszinte mosolyok alig-derengése, ívelt ajkai még megőriztek valamit lágyságukból, csókra teremtettségükből. Izzadt homlokán sötét árnyékok futottak végig az időmarta ráncokban. Az Országút pedig lassan kikopott lábai alól. Vagy ő kopott el Az Országút fölött…
Nem az élet szól rólunk. Mi szólunk az életről…
Aztán valami megváltozott. A lebukó Nap utolsó sugarai finom csókot leheltek arcára, féltőn, óvón, gondoskodón, szeretettel, ahogyan csak egy tiszta lelkű asszony képes. A szellő lágyan simogatta, dédelgette, simítgatta a homlokán futó árkokat. A tenger valami nagy titkot próbált megosztani lomhán, mély, altató hangon. Az egyre közeledő erdő illata rég elfelejtett érzéseket próbált ébresztgetni, madarai esti énekükben a mát köszöntötték és a holnapot éltették. Megtorpant. Mintha most ébredt volna százados, nyugtalan álmokból. Kihúzta magát, csillogó, ámuló szemmel nézett körül, talán először csodálkozva rá a világra. Lassan kisimultak ráncai, szinte eltűntek, az árnyékot furcsa ragyogás zavarta messzire. Ajkai megrándultak és mosolyra húzódtak. Csodás fájdalom hasította ketté egész lényét beburkoló sötét bábját…
Élek. És itthon vagyok. Itt élek és az élet értem van. És…
És boldog volt. Igazán. Végre. Egyszer.
Ez így tökéletes…"
(Ed McBeary)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése